Meg is volt az alvás. Nem volt annyira szörnyű a matrac, mint gondoltam, és ezt a véleményemet azóta is tartom. Reggel jött értünk a csaj, és elvitt minket egy busz “pályaudvarra”. Inkább a helyközi megálló elnevezés illene rá. A csomagokat itt is be kellett csekkolni, bár a buszig magunknak kellett vinni. A jegy helyre szólt, és beszállás elött sorbaállítottak minket csomagostul a busz mellett sorszám szerint, a beszállást 3-4 ember koordinálta. Eleinte túlzásnak tartottam, de el kellett ismerjem, hogy GrayHound-éknál zökkenőmentesen mennek a dolgok, és ehhez ilyen intézkedések elengedhetetlenek. A helyreszóló jegyek csak a beszállásig voltak helyreszólóak, az emberek az ideális zh-író eloszlást követték, így utolsó beszállókként a megtisztelő wc melletti, kevésbé preferált helyeket kaptuk meg. A látvány a következő volt:

Az út első felében a Washington-NewYork távot küzdöttük le. Volt rá néhány órám, hogy a forgalmat figyeljem, és így rögtön kitüntek az anomáliák: az autópálya (interstate) itt a 3 sávtól kezdődik, az ennél kisebb utat legfeljebb főútnak csúfolják (route/highway). A 3 sáv teljesen egyenrangú, a jobbratartás fogalma - a teherautóket kivéve - errefele ismeretlen, pontosabban a teherautók is csak a belső sávból vannak kitiltva. Másik meglepő dolog számomra az volt, hogy amellett, hogy nincsenek notórius gyorshajtók, mindenki tartja a sebességet, úgy értem, a busz se volt lényegesen lassabb a ShelbyGT-knél. Íme egy ilyen gyönyörűség:

Na persze ez így nem pontos, mindenki a 70-80mph sebességet tartja, nem pedig a szabályos 65mph-t. Az autókról annyit, hogy az első héten még minden durva kocsi után megfordultam, de ehhez is hozzászokik az ember: itt hibahatáron belül nincsenek szar kocsik. Az átlagos hengerűrtartalom valahol 4000ccm körül mozoghat, a skála a kisebb japán kocsiktól, az átlagosnak mondható amerikai sedanokon keresztül, a brutális SUV szörnyetegekig tart(ínyenceknek: Ford F350, 5.7l).

Itt tényleg minden nagyobb… talán ha azt mondom, hogy az X5 meglehetősen átlagon alulinak számít az autófelhozatalban… durva. Másik még amin lehidaltam, bár ezt késöbb láttam, hogy errefele úgy mennek nyaralni, hogy lakóautó, mit autó… busz, merevtengellyel utánakötve a Ford Explorer, amiből egy motorcsónak lóg ki a platóról. Sajnos ilyet még nem sikerült lefényképezni, de elsőre nagyon meghökkentő látvány, amikor a buszt fél méterre követi egy dzsip, amit ha jobban megnézel nem is ülnek benne. Hogy miért tehetik meg mindezt errefele, arról majd az életszinvonal rovatban olvashattok késöbb. Tehát közeledünk NYC felé, ez abból volt leginkább felismerhető, a táblákat leszámítva, hogy a sávok száma exponenciálisan elkezdett növekedni. 14ig számoltam… Kis hazánkban még ismeretlen (vagy csak számomra) égi reklám jelenségét figyelhettük meg a város felett. Először azt hittem a szemem káprázik, aztán rá kellett jöjjek, hogy nem a kialvatlaság az oka: az égen füstből/felhőből kialakuló írás volt olvasható.

A város egyébként szép, már amit láttunk belőle, az út 2 jelszava valamikor ekkora datálódik, és Ágitól származik: “Hát ez pont olyan mint a filmekben” továbbá: “Tiszta USA feeling”. Az út 2. feléhez át kellett szállni a Harlemben található pályaudvaron. Barátságosnak nem mondható alagsorban kiszállás, majd keresgélés, melyik kapunál beszállás. Elötte viszon elköltöttem utam első pepperonis pizzáját. Hmm… Errefele a pepperoni szalámit jelent, az otthoni pepperoni=csípőspaprikát itt pepper-nek csúfolják by the way. Az út Bostonba hasonlóan telt, és kissé hosszabbra nyúlt a vártnál a bronxi csúcsforgalom miatt. Jócskán ránk sötétedett mire Bostonba értünk, ahol gyors kiszállás, megint senki se ránk várós, már tudós telefonkártya hogyan működős, vad telefonálás csak éppen most értünk tényleg senki nem jövős. 2 órát vártunk a megmentőnkre, Mitko-ra akit a jól megérdemelt szombat esti bulijából küldtek el értünk. Érkezéséig bemutattuk utunk során első áldozatunkat a pályaudvar mekijében, meg körülnéztünk egy kicsit. Íme a látvány:

A kocsiba nagyon viccesen fértünk be 5 nagy és sok kicsi bőrönddel, mivel Mitko supervisor lévén, szinte teli csomagtartóval érkezett. (klór, sav, mi szem szájnak ingere) Azért sikerült elhárítani a vészhelyzetet, de mondjuk 1 óránál többet semmi szín alatt nem utaznék hasonló körülmények között. Itt megtudtuk tőle, hogy aznap (szombat) ismét nem a végleges szállásunkra megyünk, mert az egy teljesen új apartman lesz, már ami a bérlést illeti, akikkel meg ilyen ügyletek bonyolíthatók csak 7 közben dolgoznak, csak úgy mint a kocsikölcsönzősök. Megérkezve az Arboretum nevezetű lakóparkba a lakásban 3 kedves orosz leányzó várt minket. A várt kissé túlzás, ottvoltak legalábbis. Kénytelen voltam velük, Mitkoval meg egy másik sráccal n+1 óra utazás után még hajnali 1ig dumálni, aztán egyszercsak ők is elfáradtak. Alvás.