Danci is surfing USA

Szartalicskák rovatunkban ma: Golf V. GTI

Mint már talán említettem egy elég rongyrázós golfklub medencéjénél dolgoztam főképpen, az ilyen helyeken pedig elég magas a jó autók koncentrációja. Talán még annyit, hogy itt, ha valaki európai autót választ, akkor az tuti a legbrutálisabb típus lesz. Nem GTI golfot talán nem is látni errefele, annál inkább R32-t. Na az még egy szépség, remélem összefutok majd eggyel egy kép erejéig. Tehát Golf GTI:

 danci.blog.hu/media/image/GolfGTI01.JPG

 danci.blog.hu/media/image/GolfGTI02.JPG

 danci.blog.hu/media/image/GolfGTI03.JPG

 danci.blog.hu/media/image/GolfGTI04.JPG

 

VÉGRE! Megérkeztem a jól megérdmelt (?:) szabadságomra. NY-ban kiadós gurulás után startoltunk el a menetrend szerint. Elképesztően jó idő volt, így NewYork városát teljes szépségében csodálhattam meg madártávlatból a már lefele tartó nap megvilágításában. Tényleg megkapó látvány volt. Az utazásról annyit, hogy a jegyemen az állt, hogy a gép 5.25kor indul és 8 valamikor landol, így én nagy naívan 3 órás útra számítottam. A nálam okosabbak rögtön rájöhetnek a turpisságra, miszerint a keleti és a nyugati part között van 3 óra különbség, és a jegyeken mindig helyi időt írnak, tahát az út valamivel több mint 6 és fél órásra sikerült. Közben a hiperszuper fülesem ötösre vizsgázott, tényleg noisecancelling:) Ami vicces volt, az a kaja a repülőn. Illetve visszagondolva teljesen jó volt, csak éppen az a meghökkentő, hogy pizzát szervíroztak, kb 10 centi átmérőjűt. Jót mulattam rajta, amikor megláttam. Landolás, kiszállás, semmit a gépen hagyós, jól körülnézős... Utána semmi biztonsági ellenőrzés, mert belföldi járatról volt szó. Azért meglepődtem, hogy mennyire gyorsan kikerültem. Tom és Ági vártak rám, Monica és Amanda otthon vártak. Egy órácska beszélgetés az ősökkel egy sörike mellett, a lányok marhára tanultak, nekik már suli van, Moninak már ez a 3. hete... Utána alvás, több mint 2 hónap után igazi Ágyban! :) Azóta asszimilálódok.

 

Helyzetjelentés

A gépem a percekben landolt NewYork Newark repülőterén, természetesen a net itt fizetős, úgyhogy a publikálással várok SanJose-ig. Reggel kevesebb mint 3 óra alvás, továbbá n üveg sör után sikerül felébredjek a mélykóma-szerű alvásból. Nam volt mese, a gépem 2.15kor indult, és nekem még mosnom meg fodrászkodnom is kellett az összes cuccom összepakolása felett. 11kor terveztem elindulni Boston Logan repülőtere irányába, de ez csak fél órás késéssel sikerült itt most inkább nem részletezett okok miatt. Peti vitt, a kocsira kellett várni, legyen ennyi elég. Szó mi szó, sikerült elindulni meleg hangvételű búcsúzkodás után. (Nem bírom ki… le kell írjam: Gigi: “Dani, te egy fasz vagy”) J Az út Bostonba elképesztő volt, ilyen gyönyörű idő ebben a városban sztem még nem volt, mióta itt vagyunk. Főleg szabadnapokon nemJ. Persze a fotoapparat ilynekor otthon marad. Peti rövid keresgélés után kidobott a C terminál elött, bent minden simán ment, a Don keze mindenhova elér:) Lehet hogy a másnaposság (permanens részegség), vagy a kialvatlanság miatt, de nem fogtam fel, amit a jegykiadó kisasszony mondott, miszerint mivel már tegnap online becsekkoltam, az egyel elöbbi gépre tesz fel. Természetesen puszta véletlen volt, hogy a kapu elött rápillantottam a beszállókártámra filmnézés közben, és észleltem, hogy a gépem tulajdonképpen nem 2.15kor, hanem 1.20kor indul. Szerencsére a kapu ugyanaz volt, úgyhogy simán fel tudtam szállni. A gép végül 2.14kor szállt fel, mert vészhelyzet miatt az összes légiforgalmat lezárták Boston környékén, úgyhogy mégiscsak a 2.15ös géppel mentemJ. (“Ez az én stílusom bébi”) A repülőút ismét uncsi volt, végig próbáltam aludni, de ez valahogy most lehetetlennek bizonyult. Leszálláskor erős turbulencia, már-már Supermannel vetekedő mínusz G-kel. Még szerencse, hogy egy napja nem ettem… Történt még egy érdekes: Ezen a reptéren a 3 terminált vezető nélküli vonat köti össze. Kivártam, és megkaparintottam a legelső helyet a szerelvényen. A kilátás nagyon szuper volt, kár, hogy nincs fényképezőgépem. Tervezem egy beszerzését… Na most megyek is és megkeresem a kaput, nehogy pórul járjak.

Most vettem egy Bose QuietComfort2 típusú fejhallgatót. Hát aki ismeri ezt az oldalamat az tudja: a jó hangzás a mindenem. Na a lényeg hogy nem tudom magamban tartani, hogy most éppen sokszoros orgazmust élek át. Nem is tudom mihez kéne hasonlítani... Talán mint amikor átülök a Suzukiból a ZS-féle autó-mozi rendszerbe:) Előkerülnek addig ismeretlen szólamok a zenében, kristálytiszta magasak, gyönyörű mélyek. Ami többé teszi egy nagyon jó fejhallgatónál, az a Noise Cancelling, ami annyit tesz, hogy van kívül egy-egy mikrofon, bent lejátsza a kinti zajt, csak éppen ellentétes fázisban, így kioltva azt. Füldugónak is kiválóan alkalmas, csak annak kissé drága lenne. Na megyek is, és megnézek valami nagyon intenzív akciófilmet. Aki többre kíváncsi:

http://www.bose.com/controller?event=VIEW_PRODUCT_PAGE_EVENT&product=qc2_headphones_index

majd csinálok képeket is;)

Na a történet úgy nézett ki, hogy tegnap 00.30 körül elindultunk, én aludtam elötte 3 órát, a többiek nem. Peti indított a vezetéssel. Felmentünk a 495ösön Haverhillbe, és felvettük Balázst, majd vissza ugyanarra, mivel nekünk a 90esen kellett menni, ami meg Framinghamnél találkozik a 495tel. Mondhatni kitérő volt, de nem baj. Balázs, Ági hátsó ülés, Ági szinte végig aludt, én elöl vezényeltem a Petinek, aki elképesztő módon végig vezetett odafele! Hiába mondtam, hogy leváltom, ő ragaszkodott hozzá, és végülis nem is volt gond. 8óra, 550 mérföld 4 megállás talán. Fél 9 magasságában értünk el Buffaloba. Leparkoltuk az autót 10$ért, és irány a vízesés. Hatalmas vízpárák emelkedtek a fák, házak fölé, úgyhogy sejteni lehetett melyik irány kell nekünk. A földrajza a dolognak abban rejlik, hogy ugyebár a nagytavak vidékén vagyunk, belőlük 5 van, ha nem tévedek, minket itt éppen 2 érintett: Lake Ontario és Lake Erie. Ezek között lényeges szintkülönbség van (Az Erie fentebb van úgy 250 lábbal), ezt a természet pedig vízesés formájában oldotta meg. A vízesés átlagos magassága 52 méter egyébként, aminél van lényegsen magasabb is a világon, itt nem ez, hanem a szélesség és a vízhozam az impresszív: az amerikai rész 330 m, a kanadai 750, míg a vízhozam több mint 6000 köbméter másodpercenként, ami még úgy is eléggé látványos, hogy a felét elterelték áramot termelni: természetesen van vízi erőmű, ami számottevő villamosenergiát állít elő, konkrétan a világ legnagyobb teljesítményű erőművéről van szó. Sajnos pontos számokra nem emlékszem, de majd utána nézek. A víz a nagy zuhanás elött ketté válik körbevéve a Goat Islandot, így nem volt vita: egyik vízesés Amerikáé a másik meg Kanadáé. Természetesen az egész város a turizmusra van felépítve, hatalmas kilátók, tornyok, szállodák, kaszinók. Valahogy mégis olyan érzésünk volt, mintha minden kicsit lepusztult, "szocreál" volna. Úgy látszik itt a kis befektetés is meghozza gyümölcsét, nem a szép épület, híd stb. miatt jönnek ide az emberek, hanem a természeti látványosságért. Szóval megérkezve az Amerikai vízesést csodáltuk meg először, lőttünk is rengeteg képet, majd megvettök a jegyünket a Maid of the Mist-re, ami egy hajókázást takar. Lelifteztünk az alsó rész vízszintjére, ahol egy divatos esőkabátokat osztogattak (kéket), majd vízre szálltunk. Először az amerikai rész elött haladtunk el, ahol megcsapott minket a lezúduló víz szele, majd kellemes szemerkélő esőhöz hasonlatos vízpárát kaptunk. A hajó meg se állt, ment tovább a másik részhez. Az ugyebár a nagyobb, a kanadai oldal. A vízesés körbevett minket, a hajó follgázzal tolta neki előre, hogy egyhelyben tudjon maradni. A kezdetben szemerkélő eső égszakadásba csapott át, közben meg erős szél is fújt, tehát még menekülni se nagyon lehetett: mintha dézsából öntenék, és mindez vízszintesen. Én fokozott figyelemmel kapaszkodtam a hiperszuper esőkabátomba, így csak térdtől lefele áztam szarrá, meg a pulcsim ujja is megjárta, de a többiek jobban pórul jártak. Peti még órákkal utána is a mosdókat járta kéz(pulcsi) szárítógép után kutatva. Miután ezzel végeztünk természetesen az időjárás is szabadnaposra váltott, mi meg fáztunk... Petivel beültünk a Hard Rock Café-ba, ahol potom 30$ért ebédeltünk. Fejenként... De megérte! A hely nagyon tetszett, csupa rocktörténelmi relikvia a falakon, vitrinekben, pl. Jimmi Hendrix gitárja, Guns&Roses dobkészlet egy koncertről, John Lennon szemcsije stb., közben meg a tv-ken mennek a klippek, és szól a rock&roll. Végül de nem utolsó sorban a kaja is kiváló volt, nem is tudtam megenni mind. Mit nem adnék most azért a maradékért:P Barbecque csirke, meg marha, sültkrumpli, pirított hagyma, chillis bab, saláta. uhh... de megéheztem:D Lényeg a lényeg, immáron harmadszor ettem igazi kaját ittlétem folyamán, és nagyon jól esett. Egyébként hozzátenném, hogy a 30$ itt egy átlagos órabérnek felel meg, így mindjárt más megvilágításba kerül a dolog. Ebéd után még megnéztük a Goat Islandról mind2 vízesést, majd eleredt az eső, és mi hulla fáradtan elindultunk hazafele. Az első 4 órát én, a második 4et Balázs vezette le, majd Haverhillből a maradék 50 mérföldet megint én hazáig. Otthon fürdés, elájulás.

 

Második napunk Boston környékén az Arboretum lakóparkban… Végre volt időnk kicsit szusszanni. Ágival felfedeztük a lakópark játszóterét, és néhány fotót is csináltunk a helyről.

 

Már megérkzésünkkor feltünt, hogy a lakásban valami penetránsan büdös, bár ezt akkor betudtuk az új hely varázsának, más nemzetiség, ki tudja… Talán egy új orosz parfüm… vagy valami nagyon állat… amit nem is ismerek:D Másnap az egyik szekrényben kutakodva a porszívó mellett megtaláltuk a szag forrását egy gigantikus szemeteszsák formájában. Kiderült, hogy a csajok elkezdték gyűjteni a kis szemetüket, de a fent említett gyüjtőzsák egy idő után túl nehéznek bizonyult ahhoz, hogy levigyék 2 emeletet, és elvigyék a jó 200 méterre lévő konténerig, így végül a megtartása mellett döntötek, így kellemes illatot kölcsönözve a nappalinak. Amikor érdeklődtem, hogy ugyan miért nem kérik meg a nap mint nap megforduló fiúkat, annyit mondtak, hogy a srácok a főnökeik, örülnek ha boltba elviszik őket néha… Méghogy a szemetet levinni... Itt jegyezném meg, hogy errefele az autó hatalmas kincs. Délebbre a medencék egymást érik, nincs is rá szükség, ott örülhet az ember, ha bringát kap. A lányokat a fent említett fiúk hordják munkába, 4 emberre jutott 3 autó, de a supervisorok meg se állnak egész nap. A legközelebbi bolt elmondásuk szerint egy jó órás sétára van, így már érthető a panaszos hangvétel. A csajoknak így gyakorlatilag csak az otthonmaradás maradt lehetőségnek, ami kicsit se szórakoztató pár hét után, nem is csoda hogy többen leléptek már onnan, és ők se tervezték másképp. Bostonban egy étteremben ennél lényegesen többet kereshetnek, és élet is van. Mi persze ezeket a panaszokat a legnagyobb nyugalommal hallgattuk végig, mert tudtuk, hogy nekünk jut majd autó. Na jó.. azért kicsit kevésbé rózsaszínben kezdtük el látni a világot. Arról is meséltek, hogy őket a munkájuk megkezdése elött majd két hetet pakolták ide-oda, mi meglehetősen szerencsések vagyunk a magunk 2 órás várakozásával a busznál.

Nade a zsák még mindig ott illatozott, és mivel nálam ugyebár mindig minden kínosan rendben van tartva:p nem hagyhattam annyiban ezt az állapotot.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, és 30 kiló szeméttel szegényebben tértünk nyugovóra ismét, egy szebb világ reményében;)

Meg is volt az alvás. Nem volt annyira szörnyű a matrac, mint gondoltam, és ezt a véleményemet azóta is tartom. Reggel jött értünk a csaj, és elvitt minket egy busz “pályaudvarra”. Inkább a helyközi megálló elnevezés illene rá. A csomagokat itt is be kellett csekkolni, bár a buszig magunknak kellett vinni. A jegy helyre szólt, és beszállás elött sorbaállítottak minket csomagostul a busz mellett sorszám szerint, a beszállást 3-4 ember koordinálta. Eleinte túlzásnak tartottam, de el kellett ismerjem, hogy GrayHound-éknál zökkenőmentesen mennek a dolgok, és ehhez ilyen intézkedések elengedhetetlenek. A helyreszóló jegyek csak a beszállásig voltak helyreszólóak, az emberek az ideális zh-író eloszlást követték, így utolsó beszállókként a megtisztelő wc melletti, kevésbé preferált helyeket kaptuk meg. A látvány a következő volt:

Az út első felében a Washington-NewYork távot küzdöttük le. Volt rá néhány órám, hogy a forgalmat figyeljem, és így rögtön kitüntek az anomáliák: az autópálya (interstate) itt a 3 sávtól kezdődik, az ennél kisebb utat legfeljebb főútnak csúfolják (route/highway). A 3 sáv teljesen egyenrangú, a jobbratartás fogalma - a teherautóket kivéve - errefele ismeretlen, pontosabban a teherautók is csak a belső sávból vannak kitiltva. Másik meglepő dolog számomra az volt, hogy amellett, hogy nincsenek notórius gyorshajtók, mindenki tartja a sebességet, úgy értem, a busz se volt lényegesen lassabb a ShelbyGT-knél. Íme egy ilyen gyönyörűség:

Na persze ez így nem pontos, mindenki a 70-80mph sebességet tartja, nem pedig a szabályos 65mph-t. Az autókról annyit, hogy az első héten még minden durva kocsi után megfordultam, de ehhez is hozzászokik az ember: itt hibahatáron belül nincsenek szar kocsik. Az átlagos hengerűrtartalom valahol 4000ccm körül mozoghat, a skála a kisebb japán kocsiktól, az átlagosnak mondható amerikai sedanokon keresztül, a brutális SUV szörnyetegekig tart(ínyenceknek: Ford F350, 5.7l).

Itt tényleg minden nagyobb… talán ha azt mondom, hogy az X5 meglehetősen átlagon alulinak számít az autófelhozatalban… durva. Másik még amin lehidaltam, bár ezt késöbb láttam, hogy errefele úgy mennek nyaralni, hogy lakóautó, mit autó… busz, merevtengellyel utánakötve a Ford Explorer, amiből egy motorcsónak lóg ki a platóról. Sajnos ilyet még nem sikerült lefényképezni, de elsőre nagyon meghökkentő látvány, amikor a buszt fél méterre követi egy dzsip, amit ha jobban megnézel nem is ülnek benne. Hogy miért tehetik meg mindezt errefele, arról majd az életszinvonal rovatban olvashattok késöbb. Tehát közeledünk NYC felé, ez abból volt leginkább felismerhető, a táblákat leszámítva, hogy a sávok száma exponenciálisan elkezdett növekedni. 14ig számoltam… Kis hazánkban még ismeretlen (vagy csak számomra) égi reklám jelenségét figyelhettük meg a város felett. Először azt hittem a szemem káprázik, aztán rá kellett jöjjek, hogy nem a kialvatlaság az oka: az égen füstből/felhőből kialakuló írás volt olvasható.

A város egyébként szép, már amit láttunk belőle, az út 2 jelszava valamikor ekkora datálódik, és Ágitól származik: “Hát ez pont olyan mint a filmekben” továbbá: “Tiszta USA feeling”. Az út 2. feléhez át kellett szállni a Harlemben található pályaudvaron. Barátságosnak nem mondható alagsorban kiszállás, majd keresgélés, melyik kapunál beszállás. Elötte viszon elköltöttem utam első pepperonis pizzáját. Hmm… Errefele a pepperoni szalámit jelent, az otthoni pepperoni=csípőspaprikát itt pepper-nek csúfolják by the way. Az út Bostonba hasonlóan telt, és kissé hosszabbra nyúlt a vártnál a bronxi csúcsforgalom miatt. Jócskán ránk sötétedett mire Bostonba értünk, ahol gyors kiszállás, megint senki se ránk várós, már tudós telefonkártya hogyan működős, vad telefonálás csak éppen most értünk tényleg senki nem jövős. 2 órát vártunk a megmentőnkre, Mitko-ra akit a jól megérdemelt szombat esti bulijából küldtek el értünk. Érkezéséig bemutattuk utunk során első áldozatunkat a pályaudvar mekijében, meg körülnéztünk egy kicsit. Íme a látvány:

A kocsiba nagyon viccesen fértünk be 5 nagy és sok kicsi bőrönddel, mivel Mitko supervisor lévén, szinte teli csomagtartóval érkezett. (klór, sav, mi szem szájnak ingere) Azért sikerült elhárítani a vészhelyzetet, de mondjuk 1 óránál többet semmi szín alatt nem utaznék hasonló körülmények között. Itt megtudtuk tőle, hogy aznap (szombat) ismét nem a végleges szállásunkra megyünk, mert az egy teljesen új apartman lesz, már ami a bérlést illeti, akikkel meg ilyen ügyletek bonyolíthatók csak 7 közben dolgoznak, csak úgy mint a kocsikölcsönzősök. Megérkezve az Arboretum nevezetű lakóparkba a lakásban 3 kedves orosz leányzó várt minket. A várt kissé túlzás, ottvoltak legalábbis. Kénytelen voltam velük, Mitkoval meg egy másik sráccal n+1 óra utazás után még hajnali 1ig dumálni, aztán egyszercsak ők is elfáradtak. Alvás.

Valahol egy messzi messzi galaxisban Danci úgy döntött meghódítja amerikát. Az ötlet Lengyel kollégától származik, a pénz a szüleimtől, az elhatározás meg saját magamtól. De talán nem is itt kezdődik az érdekes rész, bár volt egy két buktató a becsekkolásig is. Szóval az idő június 29., a hely Ferihegy 2. Találkozás a csajokkal, akiket most nevesítenék is: Déri Ágnes és Kürthy Ágnes, majd könnyes búcsú a szülőktől, az ejtőernyő és a detonátor utolsó ellenőrzése. Akik nélkül ez nem jöhetett volna létre:

Édes szüleim:)

És az életmentőcsapat:

Becsekkolás, gyors biztonsági ellenőrzés, amin könnyen átcsúsztunk, a lányok néhány pipere cuccát leszámítva, azok kénytelenek voltak otthon maradni. A gép jó egy órás késéssel indult, ha az egyébként is igen gyenge memóriám nem csal. Erős turbulenciákkal, szembeszéllel, és gyomorpanaszokkal tüzdelt út Amsterdamig, ott simának nem modható landolás. Hogy odaverte a gépet a pilóta, az nem kifejezés. A repülőtér egészen elképesztő méretű, Ferihegy nevetséges viskónak tünt "mellette". Természetesen nem találtuk meg elsőre a kaput, úgyhogy elmentem megkeresni. Már akkor is sejtettem hogy hatalmas komplexumról van szó, amikor úgy 20 percen keresztül gurultunk jó tempóval a kiszálló kapuig, de amikor gyalog kellett eljutni a másik végére... Hát nem viccelek, volt vagy fél óra volt eröltetett menetben mire megtaláltam a beszállókaput, meg mire visszaértem a csajokért. Aztán persze megint el a megfelő végére. A sok gyaloglás közben találtunk egy érdekes szobrot:

Gyors becsekkolás, 10 perces beszélgetés a homeland security-s arccal, aki nagyon kíváncsi volt, pl.: ki csomagolta be a táskámat (!?), majd elfoglaltuk az aprócska helyünket a túristaosztályon. A repülőút meglehetősen eseménytelen volt, megnéztem 1-2 filmet, dumáltam a mellettem ülőkkel, stb. Washingtonban landolás, ismét biztonsági ellenőrzés, sima ügy, majd a bőröndök is előkerültek. Minden túl simán ment. Első sokk akkor ért, amikor nem várt minket senki. Telefonkártya vásárlás, negyedóra mire rájövés, hogy hogy működik, vad telefonálás mindenhova, közben csaj akit értünk küldtek megérkezős. A nevére már sajnos nem emlékszem, de ha jól rémlik már másnap se tudtuk:D Rendes volt egyébként, elvitt minket valami külvárosba, ahogy egy tip-top apartmanban töltöttük első éjszakánkat. Íme:

 

Elmentünk vásárolni is egy kis boltba, ami - így utólag tudva az árakat – minden bizonnyal az USA legdrágábbjai közé tartozik. Nade vészhelyzet volt, mivel akkorra már tudtuk a lényeget: másnap 700 mérföldes buszút Bostonba, ahol várnak majd minket, és elvisznek a végleges helyünkre, ahol is együtt fogunk lakni, és valahol együtt is fogunk dolgozni. Azt is elárulta az egyébként szerb származású leányzó, hogy azt már nem tudták összehozni, hogy a Peti is velem(ünk) lakjon, és/vagy dolgozzon. De az egy napos repcsiút után én személy szerint csak egy ágyra vágytam, nem érdekelt már semmi. Itt a helye egy gyors életképnek:

laptop ezerrel:)

Ha már itt tartunk, a Century-nél (a cég akinek dolgozom) az ágy (“bed”) egy felfújhatós gumimatracot jelent, de mint mondtam, én akár a földön is elaludtam volna abbana szituációban.

Na már többen kérdezték hol is vagyok(unk) pontosan, úgyhogy ezt most egyszer és mindenkorra tisztázzuk:) Már amíg ki nem rúgnak innen...

Tehát a pontos cím: 14 Temple street apt#E307, Framingham MA 01702

de a guggli örsz-be beírva a jefferson village framingham MA kulcsszavakat hasonló eredményre juthatunk. Itt lakom harmadmagammal, akikről a késöbbiekben írok majd többet is, legyen annyi elég, hogy a világ legcsinosabb életmentőiről van szó:)

A munkahely: a címet nem tudom, de a fent említett ördögi programba beírva a Sterling National Golf Club szavakat megtalálhatjátok a helyet. Ha medencét a környéken se láttok, nem véletlen. Azt nekünk kell megépíteni, már ássuk az árkot egy hete. Na jó nem. A medence már megvan, csak éppen annyira új, hogy a műhód képekeken még nem látszik.

Tehát a nagyobb értékű adományokat, ajándékokat, kézpénzt a fentebbi helyre küldjétek, a munkahelyen csak kaját fogadunk el.

Bár úgy terveztem, hogy az élményeket az elejétől kezdve írom le, most mégis egy aktualitással kezdem. Ma Gino papa, és a híres páros: Ben & Jerry különleges élvezetekben részesítettek. Nem volt olcsó, de megérte:) Úgy is mondhatnám ismét bűnbe estem... A történteket képpel illusztrálnám:

 

Bizony... A híres háromsajtos, és a csokiskeksz-darabos fagylalt őrület. A fagyi nagyjából 5 napi adag lehet, így kóstált 4$-t, ami nem is rossz vétel, ellenben a Gino féle pizzával ami közel 12 dollcsimba fájt. DE MEGÉRTE.

Na.. hát ilyen sőt még ennél is szörnyűségesebb véres történetekkel, legendákkal jelentkezem majd, ha van időm írni:)

MFHA!

Na akkor most probalkozom mit lehet es mit nem ezen az oldalon... Eloszoris elnezest az ekezetek hianya miatt... a munkahelyem bufejenek a "penztargeperol" irok. Lassan 10 napja hogy megerkeztunk az USA-ba, ugyhogy elmenybol nincs hiany, csak legyen idom leirni. Na lassuk sikerult e ezt publikalni...