Valahol egy messzi messzi galaxisban Danci úgy döntött meghódítja amerikát. Az ötlet Lengyel kollégától származik, a pénz a szüleimtől, az elhatározás meg saját magamtól. De talán nem is itt kezdődik az érdekes rész, bár volt egy két buktató a becsekkolásig is. Szóval az idő június 29., a hely Ferihegy 2. Találkozás a csajokkal, akiket most nevesítenék is: Déri Ágnes és Kürthy Ágnes, majd könnyes búcsú a szülőktől, az ejtőernyő és a detonátor utolsó ellenőrzése. Akik nélkül ez nem jöhetett volna létre:

Édes szüleim:)

És az életmentőcsapat:

Becsekkolás, gyors biztonsági ellenőrzés, amin könnyen átcsúsztunk, a lányok néhány pipere cuccát leszámítva, azok kénytelenek voltak otthon maradni. A gép jó egy órás késéssel indult, ha az egyébként is igen gyenge memóriám nem csal. Erős turbulenciákkal, szembeszéllel, és gyomorpanaszokkal tüzdelt út Amsterdamig, ott simának nem modható landolás. Hogy odaverte a gépet a pilóta, az nem kifejezés. A repülőtér egészen elképesztő méretű, Ferihegy nevetséges viskónak tünt "mellette". Természetesen nem találtuk meg elsőre a kaput, úgyhogy elmentem megkeresni. Már akkor is sejtettem hogy hatalmas komplexumról van szó, amikor úgy 20 percen keresztül gurultunk jó tempóval a kiszálló kapuig, de amikor gyalog kellett eljutni a másik végére... Hát nem viccelek, volt vagy fél óra volt eröltetett menetben mire megtaláltam a beszállókaput, meg mire visszaértem a csajokért. Aztán persze megint el a megfelő végére. A sok gyaloglás közben találtunk egy érdekes szobrot:

Gyors becsekkolás, 10 perces beszélgetés a homeland security-s arccal, aki nagyon kíváncsi volt, pl.: ki csomagolta be a táskámat (!?), majd elfoglaltuk az aprócska helyünket a túristaosztályon. A repülőút meglehetősen eseménytelen volt, megnéztem 1-2 filmet, dumáltam a mellettem ülőkkel, stb. Washingtonban landolás, ismét biztonsági ellenőrzés, sima ügy, majd a bőröndök is előkerültek. Minden túl simán ment. Első sokk akkor ért, amikor nem várt minket senki. Telefonkártya vásárlás, negyedóra mire rájövés, hogy hogy működik, vad telefonálás mindenhova, közben csaj akit értünk küldtek megérkezős. A nevére már sajnos nem emlékszem, de ha jól rémlik már másnap se tudtuk:D Rendes volt egyébként, elvitt minket valami külvárosba, ahogy egy tip-top apartmanban töltöttük első éjszakánkat. Íme:

Elmentünk vásárolni is egy kis boltba, ami - így utólag tudva az árakat – minden bizonnyal az USA legdrágábbjai közé tartozik. Nade vészhelyzet volt, mivel akkorra már tudtuk a lényeget: másnap 700 mérföldes buszút Bostonba, ahol várnak majd minket, és elvisznek a végleges helyünkre, ahol is együtt fogunk lakni, és valahol együtt is fogunk dolgozni. Azt is elárulta az egyébként szerb származású leányzó, hogy azt már nem tudták összehozni, hogy a Peti is velem(ünk) lakjon, és/vagy dolgozzon. De az egy napos repcsiút után én személy szerint csak egy ágyra vágytam, nem érdekelt már semmi. Itt a helye egy gyors életképnek:

laptop ezerrel:)

Ha már itt tartunk, a Century-nél (a cég akinek dolgozom) az ágy (“bed”) egy felfújhatós gumimatracot jelent, de mint mondtam, én akár a földön is elaludtam volna abbana szituációban.